Kilátások(k)

Bohókás, felhőtlen tinikor, amikor azt hiszed, tiéd a világ…

Egy szőke, magas, visszafogott fiú, idétlen szemüveggel, aki még táncolni sem mert felkérni zavarában, csak feszengett közelemben… megsajnáltam és engedtem, hogy hazáig kísérjen. Feloldódott és boldogan mesélt…
Búcsúzáskor, a következő hétvégi randi után könyörgött és biztosított, hogy a távolság sem akadály, mert hűséges típus. Mondjuk ebben biztos voltam. Nem sok kísértés érhette a lányok irányából. Puszit akart adni arcomra, de én viszonzásul megcsókoltam. Meglepődött, majd annyira mohó lett, hogy közben alig tudtam visszafojtani nevetésemet. Esetlenül habzsolt. Óráknak tűnt, mire szabadulni tudtam szájától.
Többet úgysem látom. Egy hétig legalább boldog lesz, gondoltam…

El is felejtettem létezését, mígnem sok év elteltével fájós foggal rohantam az éjszakai ügyeletre. A kivilágított folyosón néma csend. A váró üresen. Visszhangzó léptem a félelmet csak fokozta bennem. Remegve zörgettem be az ajtón… és ő nyitotta ki… orvosi köpenyben. Ugyanaz a srác volt. Nem látszott rajta évtizednyi változás. Még szemüvege formája se lett más…

Megismert, félénk „sziá”-t köszönt. Azt nem tudom, melyikünk döbbent meg jobban ettől a találkozástól… de fogam azonnal elfelejtette a fájdalmat. Most ő hozott zavarba engem. Egy elfojtott „sziá”-t tátogtam, és hangos kopogás közepette menekülésbe kezdtem.
- Gyere vissza! – szólt utánam, de ezt hallanom sem szabadott volna, mert már kiléptem az utcára. Még az ajtó is ellenem volt. A becsapódást lassító kar szorult, nem csukódott olyan gyorsan vissza, ahogy szerettem volna.

Nem gondolhatta komolyan, hogy hagyom turkálni a számban? - tört rám a nevetés és az emlékek - Lehet, hogy annak idején nem is rosszul csókolt, csak a fogaim állapotát mérte fel?

Sötét van, de az éj feketéje még messze. Macskakövön kopog léptem magányosan, néhol visszhangot ver a kihalt csendben. Kovácsoltvas pad hívogat, századelőt idéznek a lámpák, fényei andalgó léptekre késztetnek. Megadva magam a csodának, letelepedem egy fa alatt szomorkodó padra. Árnyékában biztonságban érzem magam, elrejt a világtól. Csak az utca pompázik sárgán, hogy gyönyörködtesse szívem.

Hallgatom a semmit, a lomb susogása ébreszt merengésemből. Rád gondolok, látlak magamban és kivetítem arcod a Püspöki Palota homlokzatára. Bőrömön érzem pillantásodat. Lúdbőrzöm tőle. Dörzsölgetve csupasz karom, könnyezem…

Hiányod felemészt, a szerelem lángokkal borít. Szédülök a sok csodától, amit adni tudsz. Kínlódom. Lélekben velem vagy, de nem mellettem…

Táskám notebookot rejt, hogy mindig közelemben érezhesselek… Remegve nyitom meg leveleimet, hátha újabb vallomás vár Tőled. Késztetést érzek, hogy megírjam szenvedésem és válaszként átküldjem Neked, hogy…

…megőrjítettél, már nappal is álmodom. Látomás vagy, ami fertőz és elhatalmasodik rajtam, agyamba férkőzve átitatja gondolataim és kitúr onnan minden földi dolgot. Miattad már nevetségesnek tűnik mindaz, ami eddig éltetett…

Szerelmed enyém, de éjszakáidat mással töltöd. Fejét ő hajtja mellkasodra, leheleted őt cirógatja és ő érzi helyettem tested melegét… most is, amikor utánad sírnak szavaim.

Magadba bolondítottál. Küzdöttem ellene, de feladtam és most megadom magam Neked…

Enter nyomtam. A levél már csak bontására vár…

Az idő, csendben éjszakába fordul. A szellő hűsítőn simogat, helyébe kezed képzelem. Magányos vagyok, szükségem van Rád. Lelked már kevés. Elérhetetlen virtuális vágyban telnek napjaim, reményt nem adva a beteljesülésre… Szükségem van érintésre. Gyönyörre vágyom, illatokra, ízre… a romantika már kevés. Minden porcikám kiéhezetten szenved…

Csak álltam és néztem szánalmasan. Viselkedése otromba volt, mint ő maga. Azt hittem legalább itt megpróbálja moderálni magát…
Amíg feleslegesen ocsmányságokat hordott össze rólam, hangját egyre távolabbról kezdtem hallani, majd annyira elhalkult, hogy csak a száj mozgásából olvashattam le indulatait.

Az elmúlt évek borzalmai pörögtek le előttem. Gyomrom remegni kezdett az emlékektől, amit talán soha nem tudok kiheverni.
Képek másodpercnyi villanásai, a menekülés, a fájdalom, a rettegés, mint mozifilm tárult elém.
Amikor a szomszéd rendőrt hívott, hogy megmentsen tőle és az orvos döbbenten kezelte sérüléseim,… amikor a házunkhoz közeli Háromágú emlékmű tövében kuporogtam egész éjszaka, mert nem mertem hazamenni,… amikor részegen, bűzösen rám mászott,… amikor fenyegetett, ha elhagyom megöl, és torkomat egyik kezével szorongatva nyomatékosította, hogy nem viccel,… amikor a forró étellel teli edényt vágta hozzám, mert félrehallotta válaszom,… amikor egyik féltékenységi rohama után, napszemüvegben vásároltam este a nagyáruházban,… amikor már sírni sem tudtam, ha bántott,… amikor feladtam és azt kívántam, hogy ezt már ne éljem túl…
Utolsó veszekedésekor meddőnek nevezett. Csak magamban mertem mosolyogni, amiért gyávának tartott ahhoz, hogy éveken át titokban védekezzem ellene.

Azt kívántam csajozzon be és dobjon végre ki. Hónapokba telt, míg teljesült vágyam. Sajnáltam utódomat, aki még boldogan és büszkén feszített mellette, mint egykor én, nem sejtve a hátborzongató jövőt.
Talán vele másként lesz – gondoltam, de elnézve dühös mozdulatait és fröcsögő szavait, kétlem.

Kilépve a tárgyalóteremből fellélegeztem. Megszabadulva félelmeimtől és nevemtől indultam el megkeresni önmagam…
Az épület előtt megtorpantam. Merre tovább?

Mikor, ahol vagy nyomaszt és ahova mehetnél félelemmel tölt el…
Mikor a jelenben már nem hiszel, és a jövőben meg nem tudsz…

Mikor a cél előtt már el is veszíted azt, amire oly’ régen vágytál,
Mikor a történelem ismétli önmagát,
Akkor miért nem adod fel?

Mikor hallod a visszavonulás levegőbehasító éles hangját,
Ne csak összerezzenj, hanem fogadj szót neki.
Ha nem teszed, csak kamikaze lehetsz.


Ha a jelened a mocsár, és egy törékeny nádszál csak a kiút belőle, hogy a vágyott talajt érezd végre a talpad alatt…
…amikor tudod, hogy képtelenség a segítségével kijutni, akkor miért nyúlsz felé?

A mocsár jutott Neked. Büdös és ingatag ugyan, de a Tiéd. Már ismered. Ebben éltél mindig, rutinos vagy a túlélésben. Belaktad, így eggyé vált Veled.
Ha kitörsz, a szárazföld megváltoztat. Új, ismeretlen veszélyekkel kell szembenézned. A virágok illata elbódít ugyan, de nem tudsz vele mit kezdeni, csak boldogan bolyongsz benne.
Ráadásul bármikor visszacsúszhatsz...
mert mindenki oda vágyódik, és a nádszál nekik is nyújtva van…
…térj magadhoz, küzdenél egy délibábért?!

Korán ébredtem. Jóval a reggeli ébresztő jelzése előtt. Lassan készülődtem. Kávét raktam fel, közben a zuhany alatt hosszasan elidőztem. Vörösre dörzsöltem testem a forró vízben, és puha meleg köntösben ültem le a konyha asztalához. Iszogattam a feketét és a cigarettafüstön át néztem a felkelő Nap sugarait, ami lassan kúszott fel a Palotaváros házai mögött. Sosem értettem, hogyan lehet egy panelrengetegnek ilyen szép nevet adni…

Végre van elég időm nyugodtan felébredni és elkészülni – gondoltam, és megfogadtam, hogy ezentúl így kezdem a napot.
Rohanás helyett, sétáltam a buszmegállóig. Megcsodáltam az ősz színeit, ami körülöttem pompázott. A korlátnak dőlve, szememet becsukva fordítottam arcomat a Nap felé, hogy utolsó erőlködő melegsége belém ivódjon a hosszú tél előtt. Hallottam az előttem elhaladók gyors lépteit és szavait, de nem zökkentett ki a nyugalmamból. Egy illat hozott vissza a valóságba. A kellemes, férfias illat felé fordultam. Ismerős volt számomra gazdája. Hónapok óta egy busszal jártunk reggelente. Megállt a tábla közelében. Alaposan szemügyre vettem.
Lezserül zsebre dugta a kezét. Ujján nem volt gyűrű, így nagyobb érdeklődéssel figyeltem. Keze ápolt, formás hosszú lábak, széles váll, arca karakteres, kissé borostás volt. Dúsan hullámzó fekete hajában, néhány ősz hajszálat megcsillogtatott a napfény… Tetszett. Nem értettem, eddig miért nem figyeltem fel rá.

Könnyű volt reggelente a korai ébredés. Alig vártam, hogy újra lássam. Talány volt számomra a férfi. Játszadoztam, megpróbáltam kitalálni életét, miközben lopva figyeltem minden apró mozdulatát, amiből tovább szőhettem róla a gondolatokat. Kész regényt hoztam össze megfigyeléseimből…

Egyik nap hiába vártam, nem jött. Kétségbe esve kerestem a felszállók között. Beteg talán, vagy munkanélküli lett? Szabin lehet, vagy elaludt?

Egy autó fékezett a megállóban, a beállni készülő busz előtt. Ő vezette. Átnyúlva az ülésen, ajtót nyitott és felém nézett. - Gyere, elviszlek. – mondta. Hangját hallva már valóság volt és ez megrémisztett…

Azzal, hogy közeledett, el is veszítettem...

Hazaérve, a postaládában egy cetli várt, rajta: „7-kor a Virágóránál”.
Az írás ismeretlen volt, kusza betűi mégis szíven ütöttek, mert a helyszín szép és fájó emléket idézett, mit elfelejteni sosem fogok…
Pár hónapja egy véletlen találkozást, minek eredményét most magamban hordozom.
Olyan gyorsan történt minden… a megismerkedés, motorozás és a vidám kirándulás, aztán a heves éjszaka, mi várhatott volna ugyan, de a pillanat kihagyhatatlanná tette…
A lakásba érve, a befizetésre váró kórházi csekk mellé tettem a papírdarabkát, mit tenyerem addig teljesen átnedvesített. Az ágyra zuhantam, kezemet a hasamra szorítottam és újra átéltem a felejthetetlen napot, a csodás éjszakát, mikor már szavak helyett fülemtől a lábujjamig kifürkészett a szája…
…felriadtam. Az óra mutatója már elhagyta a hatot. Szívem remegett dobogás helyett. Gyorsan készülődtem, a farmer begombolása már nehézségekbe ütközött a pár kiló plusz súly miatt. Az erősnek ható parfümtől gyomrom összeszűkült, levegő után kapkodva lógtam ki a nyitott ablakon. Az addig csak reggelenként gyötrő érzés kerített hatalmába… de indulnom kellett.
Tócsákon átsietve rövidítettem az utat. Lejátszódott bennem a nagy találkozás öröme és a zavart szavaim arról, hogy ”bár tudnia sem kéne róla, mert időpontom van… de mégis jó ha tisztában van vele, hogy első randink túl jól sikerült… de nyugalom, mert a megoldástól csak pár nap választ el…”
Ahogy ezen zakatolt agyam, hatalmas fékcsikorgás zökkentett vissza kínos gondolataimból. Hirtelen tömeggé lettek a járókelők, hangos szavak, sikolyok közepette. Megálltam, majd lassan, félve feléjük közeledtem, már tudtam mi vár ott, de a látványra nem voltam felkészülve. Elgurult magányos bukósisak, mi egykor arcomat védte száguldozás közben… most felemeltem és magamhoz szorítva vágtam át a tömegen. Az elgázolt motoros fejéről lekerült a sisak párja, az ismerős arc élettelen tekintete elgyengített… ruhájától megszabadították véres mellkasára erős ütéseket mérve szájához hajolt egy szemtanú…
Éreztem lábam már nem bír el, megszédülök. Már nem kell sietnem, megérkeztem… összecsuklottam a tócsa közepén és csak a hideget éreztem, mi lassan átszivárgott nadrágom alá és bőrömet hűtötte…

…ekkor ébredtem fel. Éjszaka volt, három óra. A rémálom még valóságosnak hatott, pillantásom az asztalra tévedt, ahol csak a csekk pihent, cetli nélkül. Álom volt mindez, nyugtattam magam, de a hidegérzet mégsem múlt el. Takarómat félrehajtva láttam, vöröslik alattam lepedőm. A megrázó álom a valóságban folytatta… Döntésképtelenségem a beavatkozásról, megoldódott.
Lassan felkászálódtam, rendbe szedtem magam, nehezen beleerőltettem a farmerba testem és kocsikulccsal kezemben indultam a kijárat felé, miközben az összegyűrt csekket a papírkosárba hajítottam...